A diáktáborok története nem csak Gombaszögről, hanem egy jelenségről szól. Ha létezne szlovákiai magyar értelmező kéziszótár, akkor a művelődési tábornál kéne keresni, de a komoly és komor szó ennél sokkal színesebb jelentést takar: Egy majdnem száz éves múltra visszatekintő (cseh)szlovákiai magyar ifjúsági jamboree-t.
Az őstábor korabeli plakátja 1928-ból.
A mindenkori szérvezők palettája igencsak tarka. Balogh Edgár vezetésével a Sarlósok indították útjára a rendezvényt, pontosabban az 1928-as gombaszögi cserkésztáborban alakult meg a Sarló Mozgalom. A 60-as években az egyetemi klubok aktivistái szervezték, köztük a prágai Ady Endre Diákkör (AED) akkori elnöke, Duka-Zólyomi Árpád, vagy a pozsonyi József Attila Ifjúsági Klub (JAIK) vezetői, Duray Miklós, később A. Nagy László, Grendel Lajos, vagy Végh László. A helyszín is változó képet mutatott: eleink táboroztak Körösön, Abarán, Pincen, Keszegfalván, Kéménden, Körtvélyesen, Jászón, majd egy évtizeddel később Örsújfalun és Somodiban. A magam részéről művelődési táborban először három éves koromban, a 88-as Ghymesen és az ugyancsak 1988-as Somodin jártam. No, nem egyedül természetesen.
Nyári Ifjúsági Találkozó (NYIT) – Abara (1966) Balról: Tolvaj Bertalan, Jakab István, Németh László, Turczel Lajos, Duka-Zólyomi Árpád, Varga levente, Duray Miklós, Németh István
A tábor hangulata, légköre nyilván nem tetszett az akkori hatalomnak: A hetvenes évek elején „politikai-higiéniai” okokra hivatkozva betiltották, azzal érvelve, hogy 3 napnál tovább nem szabad egy helyben sátorozni. A szervezők (Merva László, AED, Prága és Mihályi Molnár László, JAIK, Pozsony) viszont megtalálták a kiskaput. Biciklire szálltak, megalapítva a Honismereti Kerékpártúrát, ami azóta majd’ húszezer kilométert tett meg tájainkon.
Minden idők legnagyobb szlovákiai magyar táborát, ha úgy tetszik szabadegyetemét, az AED és a DH szervezte meg a rendszerváltást követő eufóriában (1991) több mint 1200 résztvevővel, Őrsújfalun. Volt aztán újra Ghymes, majd Kovácspatak, mígnem a tábor 1996-ban visszatalált Gombaszögre.
Gál Attila az 1989-es őrsújfalusi Honismereti Ifjúsági Tábort (HIT) megörökítő karikatúrája. Jobb oldalt Juraj Zvara: A CSKP nemzetiségpolitikája cimű könyvét látjuk a földre hullani.
Sokan, sokféleképpen csinálták, de a lényege mindig ugyanaz maradt: találkozási helyet adni a szlovákiai magyar ifjúságnak. Kitermelni, összekovácsolni a jövő nemzedéket, elkötelezni a közösségi ügyek mellett. Megbeszélni a problémáinkat, meghallgatni a másikat – az ellentétes véleményt is, hisz az álláspontok csak így közelíthetők egymáshoz.
Az első tábor óta 85 év telt el. A világ megváltozott körülöttünk. Államok jöttek-mentek, de a szlovákiai magyarság itt maradt. Más kulturális és társadalmi közegben élünk, de az ifjúság korlátokat nem ismerő vágyai nem változtak. Oly korban élünk, amikor egyik negatív közösségi élmény a másikat követi, s amikor az egészséges kezdeményezésre, a fiatalos tettvágyra, a pozitív tartalmakra nagyon nagy szükség van. Gyermekkorunkból már kinőttünk, és felnőtt fővel nem szabad szótlannak maradnunk a bennünket érintő kérdésekben.
Gombaszögi szervezők az 1981-es somodi tábor kopjafájánál 2009-ben. A ferde totem felirata: Tudatosítsd a mát, mozgósítsd a holnapért!
Amikor a jelenlegi szervezői csapat 2008-ban átvette a tábort, utóbbi igencsak megtépázott állapotban volt. A hangulattal nem volt probléma, de a programmal, szervezettséggel annál inkább. Azóta a többtucatnyi lelkes fiatalból álló közösség rengeteget tett hozzá a rendezvényhez, hogy sikerüljön a gombaszögi hagyományokat újrateremteni.
Táborunk kopjafáiba olyan jelmondatokat írtunk, mellyel ez a generáció azonosulni tudott, olyanokat melyek akár közösségünk jelmondatai is lehetnének. Ezekről eddig keveset beszéltünk, inkább igyekeztünk végrehajtani őket. Most azonban említést teszek róluk sorjában, mert ez is a szlovákiai magyar tábortörténet része.
2010 egy új tábor születése, a folytonosságot biztosítva az 1981-es somodi tábor jelmondatával:
Tudatosítsd a mát, mozgósítsd a holnapért!
2011 a nyelvhasználati küzdelmek kibontakozásának éve:
Sine Metu! (Félelem nélkül!)
2012 a népszámlálási eredmények nyilvánosságra kerülése, a krasznahorkai vár leégése:
Fluctuat nec mergitur (Hánykolódik de el nem süllyed)
2013-ban pedig: Per Unitatem Vis! (Egységben az erő!)
Hisszük, hogy a három országból érkező több száz résztvevő ennek hitelt tud adni.
A 2012-es regisztrációs statisztika jól mutatja a táborlakók egyetemi városok szerinti arányos megoszlását, de az is kiderült, hogy a táborozók Dél-Szlovákia 16 járásából érkeztek, köztük legnagyobb számban Komáromból 22%, Dunaszerdahelyről 16%, valamint Rozsnyóról és a Kassa-vidéki járásból egyaránt 13-13%.
A tábor résztvevőinek lélekszáma így alakult az elmúlt 16 évben.
A számok biztatóak – és most elsősorban haza beszélek, mert a felelősség is növekszik, hogy Gombaszög továbbra is megmaradjon független, szabad, jókedvű találkozóhelynek. Az elmúlt öt esztendőben ezt együtt csináltuk. Nem páran, hanem több százan. Sorsunk és jövőnk azon múlik, hogy utódainknak milyen példát mutatunk, hogy milyen hittel indulnak el azon az úton, amelynek most már állandóan előre kell vinnie.
A szerző 2009-óta a Gombaszögi Nyári Tábor főszervezője, korábban a prágai Ady Endre Diákkör elnöke volt.
Gyakori jelenség, hogy a szakácskönyvek receptjei unalmasak, a szupermarketek kínálata korlátozott, a kreativitásunk pedig cserbenhagy. Saját tapasztalatból állítom: magabiztosabban megy a főzés, ha előtte láthatom, hogy készül el egy adott étel. Ezért is állítottam össze a BBC leginspirálóbb főzőműsorait, amelyek után talán nem sütjük meg kétszer ugyanúgy a húst.
Gordon Ramsay
Gordon Ramsay egyedi stílusa eladhatóvá tette az összes műsort, amelyben szerepelt. Ismertetőjelei közé tartozik a folyékony káromkodás, a határozott kézmozdulatok és a maximalizmus. Két műsorát ajánlom most, az F-Wordöt (a szerencsétlen magyar fordításban Fickó F-fel), amely rövid, kétperces, dinamikus, mellébeszélés nélküli klipeket tartalmaz, valamint a Cookalongot, amely egy DVD-sorozat része, és az alapoktól (hogyan élesítsük a kést, vágjunk hagymát stb.) konkrét recepteken át mutatja meg a különböző technikákat.
Heston Blumenthal, három Michelin csillaggal díjazott angol szakács, jelenleg London mellett a The Fat Duck fúziós és experimentális étteremet vezeti. Heston ötvözi a kémiát a gasztronómiával, és tudományos szempontok alapján próbálja maximalizálni az ízeket. A Hogyan főzzünk úgy, mint Heston c. sorozata sorba veszi a leggyakrabban használt élelmiszereket, és teljesen új technikákkal mutatja be, hogyan lehet a népszerű (de sokszor unalmas) ételeknek új varázst adni.
Rachel Khoo londoni származású séf, Párizsban tanult. A Kis párizsi konyha c. műsora egyszerű, magyar konyhanyelven “házias” ételeket mutat be. Az otthoni kicsi, de hangulatos konyhája azt mutatja, hogy az ételeket bárki el tudja készíteni, speciális eszközök vagy szaktudás nélkül is.
Francia származású, két Michelin csillaggal díjazott séf, aki jelenleg a londoni Le Gavroche családi étterem tulajdonosa és szakácsa. Roux szofisztikált stílusa tökéletesen passzol az általa képviselt konzervatívabb, klasszikus francia konyhához. Az első televíziós szereplése az angol Masterchefben volt, ahol zsűri tagjaként volt jelen. Az alábbi videókon a versenyzőknek leosztott receptek helyes elkészítését demonstrálja. Figyelem, csak haladóknak!
Kötelességemnek éreztem berakni az alábbi három videót is, ahol Alex Riley nagyon szépen elmagyarázza, hogy mi a baj az olcsó hamburgerhússal, a mechanikusan préselt csirkével, a tej nélküli tejtermékekkel és a fagyasztott szurimivel. A szórakoztató dokumentumfilmsorozat sajnos csak három részt élt meg, de nagyon tanulságos.
Pár napos pihenő után ujra útnak indulunk, ezúttal északnak. Az amerikai nép mobilis, a benzin olcsó, néhány száz mérföldes autózás itt nem számít különösebb távolságnak. Megszokott dolog, ha valaki reggel masfél órát tölt az autóban míg beér munkahelyére. Mi, közép-európai lokálpatrióták persze jobban szeretünk munkába gyalog menni.
Észak felé indulunk a kilencvenötös Interstate-en Williamsburgbe, majd onnan tovább, Washingtonba. Williamsburg egy kis virginiai turistaváros, a James és a York folyók között. A város nevezetessége a Colonial Williamsburg. Évente több ezer amerikai turista érkezik ide, hogy megnézze hogyan éltek az első telepesek. Ez a városrész olyan, mint egy szabadtéri múzeum. Tizennyolcadik századi épületek brit zászlókkal, széles utcák, lovaskocsik, a város közepén vásár. Végre megjavul az idő is, a széles utcákat délután elárasztják a kocogó amerikaiak. Nagy divatja van Amerikában a joggingolásnak, munkaidő után rengetegen húznak futócipőt. Mintha csak cáfolni akarnák a lusta amerikaiakról szóló európai előítéleteket.
A Colonial Williamsburg
Williamsburgben egy ismerősünknél szállunk meg. Vendéglátónk Magyarországról származik, de már hosszú évek óta az Egyesült Államokban él. Évekkel ezelőtt érkezett dolgozni az Államokba. Élt már az ország különböző pontjain, például Floridában és Virginiában is. Időközben amerikai állampolgár lett. Próbálom firtatni, van-e még az embernek honvágya Magyarország után. A válasz az, hogy honvágy az van, de nem Magyarország, hanem Florida után…
Vendéglátónk sokat mesél az itteni magyar közösségekről. Sokan érkeznek mostanában szerencsét próbálni Magyarországról, nagy részük hivatalosan három hónapra turistaként, aztán maradnak tovább, munkát vállalnak, megpróbálnak érvényesülni. Az USA még ma is egyszerűbb megélhetést, karrierlehetőséget nyújt, akár a diploma nélküli fiataloknak is. „Amerikában nem kérdezik, hova jártál iskolába.“ Ha valaki rátermett, dolgozni és érvényesülni akar, az itt megteheti. Európával ellentétben, aki lentről indul, az is viheti valamire.
Az illegális tartózkodás a másik oldalon állandó bizonytalanság forrása. Él a környéken például egy magyar pár, akik már több mint tíz éve tartózkodnak az USA-ban zöldkártya, vízum, egyszóval mindenféle tartózkodási és munkavállalási engedély nélkül. Sőt már gyermekük is született itt, amely alanyi jogon amerikai állampolgárságot kapott. Viszont ellenkező példa is akad bőven. Nemrég például Norfolkban összeült egy magyar társaság, és ahogy az üvegekben csökkent a bor szintje, az asztaltársaság hangulata úgy emelkedett. Az éjszakai csendháborítás miatt kiérkező rendőrök aztán hamar kiderítették, hogy a társaság fele illegálisan tartózkodott Amerikában. Nem nehéz fennakadni, ennek ellenére rengetegen vállalják a kockázatot a jobb megélhetés reményében.
Washington, DC
Williamsburg után Washington felé vesszük az irányt. Úgy tippelem, az út nem tarthat három óránál tovább, de már száz mérfölddel a város előtt sűrűsödik a forgalom, és helyenként csak araszolva jutunk tovább. Pedig húsvét vasárnap van.
Washington remek hely. Lelkesen fényképezek, pózolok a Capitolium és a Fehér Ház előtt, akár egy japán turista. Több tucat képet készítek a Washington Monumentről – az égnek meredő hosszú csík a város közepén a “lenyűgözően egyszerű” érzest kelti bennem. Látni, érezni, hogy a város nem természetesen fejlődött, itt minden a terv szerint lett felépítve. A várost egy francia építész, bizonyos Pierre Charles L’Enfant álmodta és tervezte meg a tizennyolcadik század végén, amikor az amerikai alapító atyák - Washington, Jefferson és a többiek – úgy döntöttek, hogy a frissen egyesült államoknak egy fővárosra van szüksége (a kongresszus addig Baltimore és Philadelphia között ingázott). L’Enfant-ot később hazakergették, és a szabad amerikaiak fabódékat emeltek a francia által tervezett sugárutakon. Néhány évtized múlva viszont, a város új lendülettel épült tovább a L’Enfant tervei szerint.
Washingtoni csendélet
Washingtoni szállásadónk különleges ember. Jerry a hatvanas éveit tapossa, egyetemi tanár, utazó, kalandor, műtárgygyűjtő, entellektüel. Zsidó származású, nagyapja eperjesi volt, nagybácsija Ausztráliában telepedett le, rokonai élnek Hamburgban és az Egyesült Államok különböző pontjain. Jerry a tipikus huszadik századi “európai” zsidó megtestesítője – aki már az Egyesült Államokban született.
Késő este toppanunk be házába, a házigazda nincs otthon. Meglepetésemre a házat tárva-nyitva találjuk. Bemegyünk, körülnézünk. A villanyok égnek, az amerikaiak így tartják távol a tolvajokat. Egy kicsit most én is tolvajnak érzem magam. Vendéglátónk egy óra múlva érkezik csak meg, és úgy fogad, mintha ezer éve ismernénk egymást. Kiderül, Jerry sosem zárja házát – egyszerűen megbízik az emberekben.
Nagyon jól érezzük magunkat itt, Jerryn látszik, hogy – talán az eperjesi rokoni szál miatt – vonzódik a közép-európai emberek iránt. Reggelire forró kávéval, komolyzenével vár bennünket, este vacsorával, vörösborral. Mi is dobunk egy argentin Malbec-et a közösbe. Szükség is van rá, mert vacsorára egy orosz vendég is van a háznál. Szergej, fizikus, kutató, törzsvendég Jerry vitaestjein. Vendéglátónk társaságában nehéz szóhoz jutni. A republikánusok szidása mellett tanárként kedvenc témája az amerikai oktatási rendszer: “I’ll explain you why Americans are so stupid”. Szavaiból újra csak azt szűröm le, amit már én is tapasztaltam. Amerikában egyszerűen más a megítélése a tudatlanságnak, mint nálunk. Itt az a természetes, hogy ha valamire nincs szükségem azt minek tudjam. Ezt az alaphozzáállást csak erősíti a Google-jelenség. Amerikában ma nincs az a tanár, aki képes lenne meggyőzni a tizenéves kisamerikait, hogy bizony szükséges tudni mi Egyiptom fővárosa. Nem tudja meggyőzni, főleg azért nem, mert ő maga sem hisz benne.
A Washington Monument – felállványozva…
Washington egy prezíc város. A város központja a Mall – egy hosszú, széles sétány teletűzdelve az amerikai nemzet nagyságát hirdető emlékművekkel. A Mall egyes pontjain lévő monumentumok tökéletes geometriai alakzatokat képeznek, mintha azt akarnák hirdetni, hogy az amerikai nemzet történelmében rend van, mindennek megvan a maga helye. Aki bejárja ezeket az emlekműveket, az megbizonyosodhat arról, hogy a fejlődés szinte kézzel tapintható. A központi Washington Monument mindennek a kiindulópontja: hatalmas, de egyszerű, akárcsak Amerika. Jefferson megfogalmazta a Függetlenségi Nyilatkozatot: “all men are created equal…” – hirdeti már 1776-ban, de maga Jefferson még rabszolgákat tart saját háza táján. Nyolcvan évvel később Lincoln eljut odáig, hogy a rabszolgaságot el kell törölni, újabb száz év eltéltevel jön Martin Luther King, és ma az elnök bőrszíne a legékesebb bizonyítéka annak, hogy az amerikai sikersztori nem ért véget. Úgy gondolom, ilyen és hasonló gondolatokkal térhet haza sok amerikai egy családi fővárosi kirándulás után.
Aztán itt vannak a huszadik század nagy amerikai háborúi. A második világháborús emlékmű egy márványrengeteg, tele elnöki idézettel, melyek számomra inkább felszínesek, mint meghatóak. A vietnami háború amerikai áldozatainak emlékére egy hosszú falra sűrű, apró betűkkel az elesett amerikai katonák nevét vésték. Átsétálva a Lincoln-emlékműtől a Potomac folyón eljutunk Arlingtonba, ahol a lankás dombokon nyugszanak a hősi halált halt amerikai katonák. Tiszta HAIR-fíling ez a végeláthatatlan fehér erdő. Azon gondolkodom, vajon mennyi idelátogató amerikai érez hasonlóan.
Arlingtonban jólesik filozofálni egyet Amerika szerepéről a világban
Én mindenesetre úgy érzem, hogy Washington után egy picit jobban belelátok az amerikaiak lelkébe.
Two brothers from Chechnya. That was the official word early morning on Friday April 19th, 2013 as to who were behind the Boston marathon bombings. “Chechens.”
So, naturally, who do some brilliant citizens of the United States of America blame? The CZECH REPUBLIC, of course!
Arra, hogy a határokon túlról is érkezhetnek magas színvonalú könnyűzenét játszó magyar zenekarok, a széles magyarországi köztudat csak néhány évvel ezelőtt döbbent rá, egyidőben a tehetségkutató műsorok népszerűségének kirobbanásával. Természetesen a szóban forgó tehetségkutatók előtt is több szlovákiai zenekar koncertezett Magyarországon, de le kell szögezni, hogy ami fesztiválokon és klubkoncerteken csendül fel, csak nagyon ritka alkalmakkor férkőzik be a média által futtatott slágerdallamocskák mellé. Az viszont, hogy a szlovákiai magyar zenekarok létezése a magyarországi tehetségkutató műsoroknak köszönhetően tájainkon lepett meg rengeteg embert, nos, ez kétségbeejtő tényező.
Ez kell a népnek?
Létezik-e szlovákiai magyar könnyűzenei piac? Adott a válasz: nem, hogy is létezhetne, hiszen nagyon szűk rétegről van szó. Egy közel félmilliós közösségben képtelenség akkora közönséget kialakítani, hogy az fenn tudja tartani saját zenekarait – kesereg saját sorsán a szlovákiai magyar közélet. Az önsajnálaton és a puszta számokon kívül viszont óriási mértékben járul hozzá mindehhez az a tényező, hogy a saját médiánk sem foglalkozik az itthoni zenekarok helyzetével. Ha pedig a hipotetikus célközönség (amely hogyan is létezne, ha senki nem alakította ki?) nem fog olvasni, hallani a saját zenekarairól, logikus, hogy nem fogja megismerni őket. Ha pedig nem fogja megismerni, akkor nem fogja keresni sem. Ennek a folyamatnak a végsőkig elfajult csúnya következménye az a rengeteg falusi rendezvény, ahova selejtes minőségű magyarországi produkciókat hívnak az „ez kell a népnek” címszó alatt. „Ördögi kör: ha nem ismerjük a hazai tehetségeinket, akkor nem hívjuk meg őket koncertezni. Ha nem hívjuk meg őket koncertezni, akkor nem teremtjük meg az igényét annak, hogy szeressük azt, ami a »miénk« és potenciális jó” – mondja Lacza Gergely, az Expired Passport dobosa.
Hazai paradoxon
Az, hogy a hazai zenekarok nem kapnak elegendő életteret a saját közegükben, egyfajta darwini evolúciós folyamatként is értelmezhető: a zord körülmények között csak a legerősebb és legkitartóbb egyedeknek van esélyük a túlélésre. A többi, hiába kreatív és fantáziadús, ha nincs ereje harcolni az elemekkel, a helyi városháza kibérelt mozitermén túl nem viszi messzebbre. Azonban a túlélőknek sem könnyű. Logikus, hogy ha hazai porondon nem jutnak elegendő élettérhez, olyan területeken próbálkoznak majd, ahol több esélyt kapnak a bemutatkozásra. A magyar nyelven éneklő zenekaroknak adott tehát, hogy Magyarországon próbálnak szerencsét. Tekintettel a magyarországi könnyűzenei piac telítettségére, ez komoly feladatnak ígérkezik, hiszen több ezer magát fölküzdeni vágyó, ambíciózus, fiatal zenekarral kell megküzdeniük. Van-e esélye egy szlovákiai magyar zenekarnak befutni a magyar zenei piacon? „Persze, erre megvan az esély, csak baromira nehéz. Nagyon egyedit kell alkotni, vagy nagyon elszántan kell törekedni erre, sok minden mást hanyagolva és feláldozva… Kapcsolatok, jó menedzsment vagy segítők nélkül ez szinte lehetetlen. Jó példa erre a Ghymes, akik folyamatosan fejlődtek, egyre érdekesebb és egyedibb lett muzsikájuk, végül Magyarországon is befutottak, s most már Kossuth-díjasok” – kommentálja Gerő. Annak viszont pontosan harminc éve, hogy megalakult a Ghymes, és a három évtizednyi pályafutásukért – mely előtt le a kalappal – a legtöbb szakmai elismerést már bezsebelték. Az idei koncertlistájukat böngészve viszont elcsodálkozom, hogy tizenhat koncertből bizony csak kettőt(!) terveznek Szlovákiában (az egyiket a trencséni Pohodán, a másikat Kassán). Ékes bizonyítékai lennének ők is a hazai média nemtörődömségének?
A gólya, mi jobb helyre költözött
Szintén népzenei elemekre épít, viszont teljesen más értelmezéssel nyúl a dallamokhoz a párkányi Jóvilágvan. A zenekar 2007-ben alakult, és az utóbbi két évben állandó jelleggel koncertezik a határon túl. „Egyre többen szeretik a Jóvilágvant Magyarországon. Van már egy nagyobb rajongótáborunk, akik igénylik, hogy néhány havonta eljöjjünk egy koncertre. Esztergom és Budapest vonzáskörzetét sikerült magunkra hangolni, és már Szegeden is kialakulóban van egy biztos közönség” – meséli Bokor Réka, a héttagú zenekar énekese és egyetlen lány tagja. Ami a banda médiaszereplését illeti, egyelőre nem könyvelhet el nagy sikereket e téren. Az mr2 egyszer ugyan a programjára tűzte a Hanne című számot, illetve egy rövid bevágásban ismertette a zenekart, „a kereskedelmi rádiók viszont általában azt a választ adják, hogy bár jóféle a muzsika, nem illünk bele a könnyen eladható »gagyi, populáris mainstream zene« kategóriába. Ezt persze nem bánjuk”. A Tilos rádiónál valamivel nagyobb szerencséjük van, több számukat is játsszák. Réka ezenfelül biztos benne, hogy szlovákiai zenekarok igenis be tudnak futni a magyar könnyűzenei piacon. „Lehet könnyen, meg van a másik út, amit a Jóvilágvan szeretne járni. Türelemmel, minőséggel, alázattal és sok-sok lelkesedéssel meg energiával. S akkor talán. Ez fontos, de nem cél. A cél a zene.“
A másik út
A könnyebbik úton indult el, majd félúton meggondolta magát a dunaszerdahelyi Csak Van. Bíró Szabolcs és csapata 2010-ben indult el a TV2-n indított tehetségkutatón, de mikor a zenekar az elődöntők előtt szembesült a részvételt szabályozó feltételekkel, úgy döntött, nem folytatja a versenyt. „A műsorbéli rövid szereplésünk, illetve a nagy nyilvánosságot kapott visszalépésünk sok ember figyelmét felhívta a Csak Vanra. Rengeteg koncertfelkérésnek tettünk eleget, miután visszatértünk a műsorból, és ezek többségét azért kaptuk, mert a szervezőknek tetszett az önállósághoz, egyediséghez való ragaszkodásunk, és hogy mertünk nemet mondani a tévé szerződésére“ – mondja Szabolcs. Néhányszor felléptek azóta Magyarországon, de inkább itthon szeretnek koncertezni. Úgy látják, hogy Magyarországon befutni „csak nagyon keveseknek sikerült, mindenesetre nem lehetetlen. Viszont iszonyatosan kemény kitartás és munka kell hozzá, az embernek a teljes lényét oda kell adnia az ügynek, és persze áldozatokat kell hozni érte, másképp nem sikerül. Mi megmaradtunk jókedvű hobbizenekarnak.“ Mindenképpen érdemes elgondolkodni azon, hogy itthon miért csak azután figyeltek fel Szabiékra, miután megjárták a tehetségkutatót.
Három nyelven
Milyen lehetősége van azoknak a zenekaroknak, akik nem akarnak csupán hobbizenekarnak megmaradni, Szlovákián belül? Nádasdi Pétert, a Semi Holsen énekesét nem gátolják nyelvi akadályok. Azért, hogy szélesebb közönséget tudjanak megcélozni, a zenekar most készülő dalait három nyelven veszik fel. Peti az előző zenekarával, a Waterfallal is énekelt szlovákul. Annak idején a szlovák verzió nem futott be, az angol igen, viszont Peti érdemesnek tart egy új próbálkozást. „A zenéinket alapból két nyelven vesszük fel, angolul és magyarul. Ezután szeretném megírni és felénekelni őket szlovákul is. Eleinte nyilván minden zsánerből, amit játszunk, egy-egy számot választunk csak…“ Lelkesedése azt sugallja, hogy a királyhelmeci zenekar nem ismer lehetetlent. A melodikus alternatív rockot játszó Semi Holsen nem kis sikert ért el Magyarországon, mikor tavaly megnyerte a Hangfoglaló versenyt. A zsűri azzal ítélte oda a zenekarnak az első díjat, hogy ők játszák a legprogresszívebb zenét a nevezők közül; pontosan olyat, amelyre a magyar fiatal társadalomnak van szüksége. Ellentmondásos, miért nem játsszák akkor zenéjüket a rádiók, még a közszolgálati mr2 sem. Nincs ugyan állandó közönségük Magyarországon, Peti mégis úgy látja, hogy sokkal többen figyeltek fel a zenéjükre, mint itthon. Keserű szájízzel nyilatkozik az itthoni, szlovákiai magyar kontextusba határolt lehetőségekről: „Megnyertük a tehetségkutatót, aminek gyakorlatilag semmi hozadéka nincs. Az Új Szó ugyan készített velünk interjút, pár internetes portálon is lejött a hír. Az viszont, hogy utánanézzenek, hogy ki ez a zenekar, aki megnyerte a versenyt, és elhívjanak koncertezni, az sajnos nem történt meg.”
Itthon?
Miért kell minőségi zenét játszó szlovákiai magyar zenekaroknak Magyarországon küzdeni a megélhetésért, mikor a magyar könnyűzenei piac finoman szólva is telített, és a rádiócsatornák, itt az mr2-t is beleértve, jópár stílust hanyagolnak? Az Expired Passportnak nincs közönségbázisa Magyarországon, de az elmúlt nyolc évben nem is törekedett a kialakítására. Lacza Gergely zenekari szereplésén túl is aktív szereplője az itthoni zenei életnek. Nem fest róla derűs képet, de bizakodóan és kész tervekkel néz a jövőbe: „Nem értékeljük kellőképpen a tehetségeinket. Ezen mindenképpen változtatni kell. Úgy érzem, a Pátria rádió már mozdult ebbe az irányba, s a hazai magyar sajtó is egyre jobban hajlik erre, csak kicsit olajozottabban kellene ennek működnie, sajnos a fogaskerekek lassan forognak, és nyikorognak még.” Gerő mindenesetre mindent megtesz érte, hogy mozduljon és történjen valami. Barátaival megalapította a Harmónia-díjat, a magyarországi Fonogram-díjhoz, vagy a közismert Grammy-díjhoz hasonlóan, hogy a Szlovákiában élő magyar zenészek számára is tudjanak szakmai és erkölcsi elismerést nyújtani. A projektnek, mely másfél évvel ezelőtt indult, az a célja, hogy életteret és közönséget biztosítson az itthoni zenekaroknak. Kérdés viszont, hogy a civil megmozdulásokon túl fog-e változás történni a média hozzáállásában. Mikor fog ráébredni az itthoni köztudat, hogy zene kell a népnek? „Nemcsak egy politikus lehet egy közösség »arca« – mondja Gerő –, hanem egy zenész is, sőt, az utóbbi lenne az ideális.“
Első benyomásom Amerikáról, hogy itt a biztonsági előírásokat tényleg komolyan veszik. Már Londonban kifaggatnak, hogy hová megyek és minek, hol alszom, mit viszek a bőröndömben, van-e odahaza munkám és mióta dolgozom munkahelyemen. Nem tudom Ági címét, sőt semmilyen épkézláb amerikai címmel sem tudok szolgálni. Próbálom kelet-európaiasan megoldani a helyzetet egy kézlegyintéssel, hogy: “Aaaa… akkor tessék odaírni, hogy hotelban szállok meg. “ Mire a válasz: “Rendben, akkor kérem a hotel pontos címét!”
Nyolc és fél órás repülőút után a Raleigh-Durham International–on landolok, Észak-Karolinában. Ez az egyetlen európai járat, amely ide repül, és ha jól tudom ez is a gyógyszeripari lobbynak köszönhető – hogy például a GlaxoSmithKline kutatói kényelmesen közlekedhessenek a cég két nagy központja Raleigh és London között. A Raleigh és Durham között elterülő Research Triangle az ország egyik legnagyobb gyógyszeripari kutatóközpontja.
Nagy amerikai zászló, angol-spanyol vizuális kétnyelvűség és egy sereg amerikai hivatalnok fogad a reptéren, hogy megbizonyosodjanak róla, nem valami hátsó szándékkal érkeztem-e országukba. Szerencsére hátsó szándékaim kimerülnek a kakaós kalács és egy Pick szalámi becsempészésében – melyet az éber hivatalnokok nem vettek észre (vagy csak szemet hunytak felette) – ezért röpke egy órával a leszállás után, nagy pecséttel az útlevelemben, immár szabadon járhatok-kelhetek Amerikában.
A Raleigh-Durham-Chapel Hill háromszög Észak-Karolina központja. Raleigh nagyváros felhőkarcolókkal, széles utcákkal, de egyebként nem nyújt túl sok látnivalót. Az utcán szóba elegyedek egy fosszilis erőművek ellen magányosan tüntető aktivistával, aki elpanaszolja mennyire ignoráns az amerikai társadalom a környezetvédelmi témákban. Amikor kiderül turista vagyok, tágra nyílt szemekkel kérdi: “Why did you come to Raleigh? There is fucxing nothing here… “ Hát így fogadott Raleigh.
Másnap Durhambe biciklizünk. A város elsősorban dohanyiparáról és az egyeteméről híres. James B. Duke a durhami dohánygyáros 1924-ben alapítványt hozott létre, melyből bőségesen támogatta az egyetemet, amely ezért felvette nevét. Az adományok úgy látszik bőségesek lehettek, a Duke ma fogalom Amerikában, főleg az egyetemi kosárlabda-, baseball-, és amerikai foci – bajnokságokban tartoznak az élvonalba. A campus impozáns, gyönyörűen süt a nap, a hintapadon ülve megiszunk egy Ice Tea-t és napozunk.
Az egyetem
Chapel Hill talán a legjobb hely a környéken. A downtown tele van kiskocsmákkal, éttermekkel, antikváriumokkal, éjszakai szórakozóhelyekkel, egyszóval mindenféle jó dologgal. Az utcán érdekes embereket látni, nem csak a szokásos baseball-sapkás típusokat. A város része Carrboro, aki ide tévedne mindenképpen ajánlom a Southern Rail nevű romkocsmát, amely az egykori állomésépületet hozta kicsit rendbe. Nem tipikusan amerikai élmény – csak ínyenceknek való.
Vizuális kétnyelvűség valahol Carrboroban
A klasszikus európai felfogás szerint az amerikaiak hülyék. A feltételezés a mi értelmezésünk szerint nyilván nem teljesen alaptalan, de szerintem alapvetően egyszerűek és mindenekfelett pragmatikusak. Dolgoznak es fogyasztanak. Nagy autót vesznek, hogy minden kényelmesen beleférjen. Baseball-sapkában és „tyeplákiban“ sétálnak az utcán, mert az a kényelmes. Az üzletben három vásárolt termékhez legalább öt „teszkós“ szatyrot kapok, nem értik, miért tiltakozom ellenük. Viszont sokan ismerik Csehszlovákiát…
Biciklinézőbe indulunk egy hirdetés alapján valahol Clayton (Észak-Karolina) környékén. A negyvenes éveit taposó pár nagy lelkesedésben tör ki, amikor kiderül, Europából jöttünk, ráadásul nekem ezek az első napjaim az USA-ban. Szimpatikus ez a lelkes mosolykultúra, amelyet lépten-nyomon tapasztalok. A bicikli megtetszik, az üzlet megköttetik. Véletlenül a magamnál tartott euró kerül a kezem ügyébe, mire a férfi kérdez egy olyat, ami után csak nehezen térek magamhoz: „ Oooh… ti Európában más pénzzel fizettek?“ Megdöbbenek a kérdéstől, majd a kezébe nyomok néhány eurót, hadd ízlelgesse: “Good money…!“ Kicsit beszélgetünk még, kiderül a nő édesapja a GlaxoSmithKline igazgatótanácsának tagja volt. Úgy latszik errefelé bárki naivan kérdezhet bármit.
Bringásokból kevés van – meg kell becsülni őket
Charleston és az óceánpart
Az időjárás korántsem nevezhető tökéletesnek, ezért vasárnap reggel a jobb idő reményében dél felé indulunk. Az úticél Charleston. Charleston történelmi hely, a keleti partvidék déli oldalának egyik legnagyobb múlttal rendelkező városa. A történelmi városrész tulajdonképpen egy félsziget – az Ashley és a Cooper folyók torkolatánál fekszik. Délről a Charleston-i öböl szegélyezi, amely az Atlanti-óceánra nyílik. A város gazdag történelme egészen az első telepesek idejébe, a 17. századba nyúlik vissza. Tetszenek a történelmi épületek az öböl mentén, és a bedekkerek szerint a város mindenekelőtt gazdag kulturális – főleg – zenei életéről híres. Sajnos a rossz idő és a rövid itt tartózkodásunk miatt kulturális téren nem gyűjtöttünk túl sok tapasztalatot. De – mint a jo tömegturisták – csinaltunk a városról egy csomó fényképet!
Charleston-i utca
Charlestonban értettem meg, hogy ha európai dolgok utan vágyódik az ember, akkor azokat nem Amerikában kell keresni. Azt feltételeztem ugyanis, hogy a charlestoni downtown tele lesz jobbnál jobb kávézóval. De nem. A kávet ott is műanyagpohárban mérik, a “small coffee” mennyisége megegyezik a kis sörével, és a kávézó asztalán kecsup áll – ha netán épp egy hamburgerhez is kedve támadna az odatévedő vendégnek.
Charlestonból az óceán mentén indulunk északnak, Wilmingtonba. Az út nagy része erdős-mocsaras vidéken visz, mezőgazdasági területet még véletlenül sem látni errefelé. Amerikában az autózásnak van egy különleges fílingje, amit nehéz leírni, tapasztalni kell. Az út vagy a nagy semmin visz keresztül – amely lehet erdő, sivatag, mocsár, vagy ritkán lakott területeken, ahol sok ház az erdő mélyén van, és jelenlétüket csak az úton lévő postaláda jelzi. A házakon méretes amerikai zászlók lengedeznek, mintha az emberek a zászló nagyságához mérnék hazafiasságukat. Minden házhoz egy Ford 150-es méretű – inkább hajóra emlékeztető – négykerekű jarmű tartozik, amelybe kényelmesen bepakolható a kistraktor, bútor, hűtő – amire éppen szükség van.
Az amerikaiak szeretnek zászlót lengetni
Megállunk néhány kisvárosban, Georgetownban és New Bernben. Georgetown kis halászváros lehetett régen, teszünk egy sétát a mólón és eszünk egyet egy hangulatos öbolparti étteremben. A közeli papírgyár kéményei viszont ügyesen elzavarnak a városból.
Dél -Karolina legfelkapottabb tengerparti üdülőhelye a Myrtle Beach. Szeles, hideg időt fogunk ki, de így legalább nem botlunk túl sok turistába és zavartalanul sétálhatunk a hosszú, homokos óceánparton. Az jár a fejemben, hogy ha nem tudnám, hogy Amerikában vagyok, akkor azt hinném, hogy a bolgár tengerparton. Az üdülőközpont bennem a szocialista építészet hőskorát idézi. Minden hotel-motel kocka alakú, minden szépen ki van betonozva, csúszda, óriáskerék, itt van minden, ami kell. Az óceán viszont még így is gyönyörű.
Egy kis háborítatlan természet – Fort Macon, Észak-Karolina
Háborítatlan óceánpartot keresünk, ahol nincsenek emberek, hotelek, éttermek, óriáskerekek, ahol csak úgy le lehet ülni a homokba és bámulni a hullámokat. A Croatan National Forest-en keresztül a Fort Macon State Parkba vesszük az irányt. Ez mar Észak-Karolina. A Fort Macon a több mint harminc kilométer hosszú és alig néhány méter széles Emerald Isle keleti nyúlványa. A szigetre a Morehead City-ből vezető hídon jutunk. A szigeten egyetlen út vezet végig, és több helyen az útrol mindkét oldalon csak a tengert látni. Felemelő érzés. A Fort Macon-on tényleg azt kapjuk, amit keresünk. Hosszú, homokos part, ameddig csak a szem ellát, azúrkék óceán, kagylók, néhány sirály és halász. Szeles, hűvös idő van, de a napsütés és az óceán látványa elbűvöl. Azt hiszem a Fort Macon háromnapos óceánparti barangolásunk csúcspontja.
Tegnap elhunyt a 20. századi brit és európai, valamint a jobboldali politika egyik legmeghatározóbb alakja. Margaret Thatchernek speciel mi is nagyon sokat köszönhetünk. A Reagan, II. János Pál, Thatcher trió tagjaként sokat tett azért, hogy a kommunizmus minél hamarább összedőljön és Európának ez a fele ismét szabad legyen.
Ma, közel negyedszázaddal a közép-kelet-európai diktatúrák összeomlása hajlamosak vagyunk egyfajta történelmi törvényszerűségnek tartani, hogy a térség visszanyerte szabadságát. Minő tévedés! Nem létezik történelmi szükségszerűség, semmi sincs megírva a nagykönyvben, mindent ki kell harcolni, mindenért tenni kell valamit. A 70-es években a nyugati elit – főként a baloldali – körében egyre inkább mainstream véleménnyé vált, hogy a Szovjetuniót és a kommunizmust nem legyőzni kell, hanem megtanulni együtt élni vele. A 70-es évek második felében aztán Nagy-Britanniában utat tört magának egy konok nőszemély, majd pár évvel később az óceán másik oldalán elnökválasztást nyert egy egykori hollywoodi színész, aki minderről teljesen másként gondolkodott. Nem akartak kiegyezni, megalkudni, beletörődni, s léptek a változás érdekében. Nélkülük biztos, hogy nem 1989-ben ért volna véget Európában a kommunizmus, s szinte biztos, hogy nem ilyen békés formában.
Mindaz, ami a kommunizmus elleni harcra érvényes, igaz a belpolitikai csatákra is. Nagy-Britannia a 70-es években Európa egyik baloldali “mintaállama” volt, rettentően magas adókkal, erős szakszervezetekkel, a mindenbe beleszóló állammal, stagnálással, kilátástalansággal. A Vaslady pedig irgalmatlanul belekezdett a rendrakásba – ez az, ami a mai politikusokból a leginkább hiányzik. A népszerűtlen intézkedések felvállalása, a jövőbe mutató vízió, az egyenes beszéd. Lehetett őt nem szeretni, de mindenki tudta, hogy mit akar és hogyan. Ma, a politikai marketing és kommunikáció korában szinte elképzelhetetlen, hogy egy kormányfő ennyire szembe merjen menni a közvélemény akaratával, ha meg van győződve elvei és tervei helyességéről.
A nagy páros. Reagan és Thatcher a Fehér Házban.
A 70-es évek vége, a 80-as évek eleje szerencsés volt abból a szempontból, hogy olyan formátumú közszereplők újították meg a konzervatív jobboldali politikát, mint Ronald Reagan vagy Margaret Thatcher. Hatásuk máig tapintható, ám nagyon is érződik, hogy az elmúlt két évtizedben nem volt senki sem, aki örökükbe tudott volna lépni, új impulzusokat tudott volna adni a konzervatív politikának. Érzékelhető ez az Európai Unió egy helyben toporgásán is. A gazdasági világválság kirobbanása óta hiába nyert az uniós országok nagy részében a jobboldal, képtelen volt markáns reformokba kezdeni.
Margaret Thatcher nélkül ma teljesen másként nézne ki országa és Európa is. Kevés politikus volt és van, aki ezt – pozitív értelemben, érdemként – elmondhatná magáról.
2004-ben csalódásként éltem meg a kettős állampolgárságról szóló népszavazást. Nem azért, mert magyar állampolgárságért akartam folyamodni, hanem az akkori kormány határon túli magyarokat sértegető demagóg propagandája miatt. Ez azonban nem takarja el azt, hogy a kettős állampolgárság 2010-es bevezetéséhez is kapcsolódnak előre nem látott problémák, és itt nem csak a teljesen értelmetlen szlovák ellentörvényre gondolok.
A kettős állampolgárságnak szerintem elsősorban szimbolikus, erkölcsi jelentősége van. Nem hiszem, hogy nálunk sokan érdeklődnének iránta, és ennek nem a nemzeti érzés gyengesége az oka. A szlovákiai (felvidéki) magyar identitás nem a magyar államhoz kapcsolódik, nem azon, hanem a magyar nyelven és kultúrán keresztül meghatározott. Természetesen ismerek embereket, akik fontosnak tartják a magyar állampolgárságot, és támogatom őket abban, hogy felvegyék azt. Ez azonban, ellentétben például Erdéllyel vagy Kárpátaljával, nem tömeges jelenség, és soha nem is volt szlovákiai magyar közösségi célkitűzés, hogy az legyen.
A probléma számomra ott kezdődik, amikor a kérdés alapvetően szimbolikus jelentőségűből nemzetpolitikai sorskérdéssé kezd válni, legalábbis a diskurzus szintjén. Ez szerintem súlyos céltévesztés, ami fontosabb céloktól von el erőforrásokat és politikai tőkét. A kettős állampolgárság ugyanis nem tud megfelelni annak a feladatnak, amit sokan szánnak neki, nem lehet a magyar nemzet egyesítésének eszköze, és nem is kellene úgy tennünk, mintha bevezetésével megoldódnának a problémáink.
Kilencven éve próbáljuk a szlovákoknak megmagyarázni, hogy a magyar nemzethez tartozni nem ugyanaz, mint magyar állampolgárnak lenni. Ezek után hogyan tehetnénk meg az állampolgárságot a nemzethez tartozás mércéjéül? Hogyan kellene értelmeznünk a magyar nemzet határokon felüli egyesítését, ami idáig, kulturális nemzetként, elég egyértelmű volt? Halljuk továbbá azt is, hogy a magyar kormány ezzel teszi jóvá a „Trianon által tépett sebeket”. Nem, nem teszi. Trianonon a legkevésbé a magyar állampolgárság elvesztése zavar. Sokkal fájóbb következményei a kilencven évvel ezelőtti döntésnek – ha már mindenáron történelmi nézőpontból akarjuk értelmezni a dolgokat –, hogy nem használhatjuk szabadon nyelvünket, nincs ellenőrzésünk iskolarendszerünk és kultúránk támogatása felett.
A kettős állampolgárság a szlovákiai magyarok sorskérdései közül, mint a nyelvi jogok, gazdasági nehézségek, önkormányzat, asszimiláció, egyikre sem jelent megoldást. Identitás-megtartó ereje nincs, mivel eleve csak az erős magyar érzelműek közül néhányan fogják kérvényezni, a bizonytalan vagy kettős kötődésűek számára nem a Magyarországgal való azonosuláson keresztül vezet az út a magyar nemzettudathoz. Ha ezekre a célkitűzésekre bármilyen hatása van is a kettős állampolgárságnak, inkább velük ellentétes: egy magyar állampolgárok által lakott Csallóköz nyilván sokkal nehezebben – ha egyáltalán – fog valaha is autonómiát kapni, mint egy szlovák állampolgárok által lakott.
Taktikai szempontból is súlyos aggályaim vannak. A kettős állampolgárság nem alapvető emberi jog, ami nemzetközi szerződések által garantáltan jár nekünk. Nyilatkoztam már nyilvánosan is, úgyhogy talán nem sokakat lepek meg vele, hogy nemzetközi bíróságok előtt reménytelennek tartok minden ilyen irányú pereskedést. Természetesen a szlovák kormány az állampolgárságtól való megfosztás kapcsán sok durva hibát vétett (egészségügyi ellátás megtagadása, eljárási bizonytalanságok, stb.), ezért ennek módját még akár a strasbourgi bíróság is kifogásolhatja. De a végeredmény ettől függetlenül annak megállapítása lesz, hogy maga az állampolgárság Szlovákia belügye. Ezért nem értem, miért kell a szlovákiai magyarok amúgy is gyenge jogtudatát azzal rombolni, hogy komoly emberek a nemzetközi fórumok előtti sikerrel hitegetik őket. Ennek eredménye egy újabb kijózanító pofon és a „minket mindenki utál” dráma újabb felvonása lesz.
Elnézve a fentieket, mihez kezdjünk mégis a kettős állampolgársággal? Szerintem ezt a kérdést a szlovákiai magyarság céljai és érdekei felől kell megközelítenünk. Ezek közé a kettős állampolgárság felvétele mint egyéni, szimbolikus lépés fér be, és nem mint tömeges közösségi cél. Ha ez így van, akkor a szlovákok felé is ezt kellene képviselnünk. Ők belelovalták magukat a saját összeesküvés-elméletükbe, amely szerint Magyarország félmillió potenciális állampolgárral az ország területi egységét veszélyezteti (lásd: a 2008-as orosz-grúz háborúhoz vezető orosz beavatkozáshoz is az orosz állampolgárságú grúziai lakosok szolgáltak hivatkozásul). Ha tudnák, hogy maximum néhány ezer emberről van szó, máshogy állnának a kérdéshez. Egyszer már hajszál híján sikerült az ellentörvényt visszavonni, eléggé hajlok arra, hogy azt gondoljam, ez a sikertelenség a mi szerencsétlen kommunikációnkon is múlott.
Akinek a megoldás egyszer már tényleg a kezében volt, az nem Robert Fico (tőle logikus lépés volt a 2010-es választások előtti ellentörvény – ez nem menti fel őt, de naivitás lenne a nagyvonalúságában bízni), hanem Orbán Viktor. Néhány hetet kellett volna várnia 2010-ben az állampolgársági törvénnyel, hogy Ficonak már ne legyen oka és ideje az ellentörvényt elfogadni, a Radičová-kormány pedig ezt már nem lépte volna meg a választások után. Végül azonban nem a szlovákiai magyarok igényeihez igazodott a magyar kormány, akiknek pedig – állampolgárságért küzdőknek és abban érdekteleneknek is – nagyon jól jött volna néhány hét halasztás, és kérték is erre.
Ez talán az egész állampolgársági hercehurca pozitív hozadéka: rámutatott, hogy a szlovákiai magyarok érdekei a magyar kormányéival sem feltétlenül esnek egybe. Világosan artikulálnunk és képviselnünk kell őket. Akár velük szemben is, ha arra van szükség.
Bocsánatkéréshez nem kell államközi összeölelkezés. Ha pedig már egyszer a történelmi témákat a történészekre akarjuk hagyni, jó lenne felhagyni a történelmi mítoszgyártással is. Gondolatok egy miniszteri interjú kapcsán.
Bocsánatot kérhet a szlovák fél a Beneš-dekrétumokért – mondta Miroslav Lajčák külügyminiszter a napokban egy cseh lapnak adott interjújában. A bocsánatkéréshez egy feltétel is társult, a tárcavezető pedig emellett elismételte a témával kapcsolatos szlovák toposzokat is. Nézzük sorba, mi miért nem ül a történetben.
Sokan, sok helyen leírták már, ám nem árt megismételni: a bocsánatkéréshez nem kell Magyarország asszisztálása. A Beneš-dekrétumok a csehszlovák állam – és utódállamként a szlovák állam – jogszabályai, melyekkel a csehszlovák állampolgárok jogait csorbították. A dekrétumok nem Magyarországnak okoztak kárt, hanem az itt élő magyarságnak. Így a bocsánatkéréshez sem kell Budapest, elég annyit mondani nekünk: bocsánat, kedves magyar nemzetiségű polgártársak, amiért titeket és eleiteket 1945 után meghurcolták.
Az államközi megegyezésre, kölcsönös bocsánatkérésre hivatkozás két dologra jó. Egyrészt így elkenhető a téma, lehet mutogatni a másikra, hogy miért nem jött még össze. Másrészt a kicsinyesség tipikus példája: hogy néz már ki az, hogy mi csak úgy bocsánatot kérünk és „cserébe” ezért semmit sem kapunk, senki sem kér tőlünk, legalább ugyanolyan hangosan bocsánatot? Az ilyen típusú megnyilatkozások figyelmen kívül hagyják, hogy a bocsánatkérés csak akkor lehet őszinte, ha nem bizniszalapú, „valamit valamiért” jellegű.
Érdekes, hogy a potenciális bocsánatkérés ügyében a szlovák politikai elit az általa oly gyakran kritizált magyar nemzetstratégia felfogása szerint jár el. A magyar kormányzat ugyanis – ahogy azt a régi és új magyar alkotmány is előírja – köteles a határon túli magyarokat segíteni, ügyeikben közbenjárni. Ez az, amit a szlovák fél általában a más dolgába való beavatkozásként értelmez (hibásan, mert az emberi jogok nem egy állam belügye, ezt több nemzetközi dokumentum is kimondja). Pozsony szerint Budapestnek semmi köze ahhoz, hogy Szlovákiában milyen kisebbségi törvényeket fogadnak el, hogyan bánnak a magyar ajkú szlovák állampolgárokkal. A bocsánatkérés témájában hirtelen borul a stratégia: itt már az ügyben nem érintett féllel – Magyarországgal – kell egyezkedni. S tegyük hozzá: a sértettek feje felett.
A Beneš-dekrétumokhoz azért nem lehet hozzányúlni, mert akkor megkérdőjeleződnének a II. világháború eredményei – ismételte el a külügyér főnöke korábbi szavait, s ezzel semmi újat sem mondott. A szlovák politikai elit két évtizede tartja magát görcsösen ehhez a mítoszhoz. A valóság ezzel szemben az, hogy a II. világháborút lezáró nemzetközi dokumentumok ilyesmit nem tárgyalnak. Csak a német kisebbségek kitelepítését írták elő, a nagyhatalmak pedig a magyar kisebbség esetében kimondottan megtiltották ezt – ha nem így lett volna, 1945-ben szinte minden magyart vonatra ültettek volna a csehszlovák hatóságok. A dekrétumoknak semmi közük sincs a békeszerződésekhez, így a potenciális revíziós követelésekhez, illetve azok jogalapjához sem.
Részünkről pedig utópisztikus elvárás, hogy majd ha a két kormányfő tető alá hozza a kölcsönös bocsánatkérést, a „nagy kiegyezést”, akkor minden jóra fordul. A szlovák–magyar kapcsolatok egyik legnagyobb mítosza, hogy „itt valójában minden rendben van, csak a csúnya politikusok szítják a feszültséget”. Nem, a kisebbségi téren komoly gondok vannak, egy sor feladat nincs megoldva, ennek egyik bizonyítéka az 1991 és 2011 között „elveszett” 109 ezer szlovákiai magyar is. A kölcsönös bocsánatkérés szép gesztus lenne, ám sajnos nem oldana meg sok mindent.
Hétfőn, 47 éves korában elhunyt Bódi László Cipő, a Republic énekese, slágereinek szerzője, frontembere. Az alábbi fotósorozattal Cipő emléke előtt tisztelgünk.
A felvételek a Republic 2004. novemberi pozsonyi koncertjén készültek, melyre egy rendhagyó magyarbuli keretében került sor az azóta bezárt PKO-ban, a pozsonyi diákszervezet (PASz, mai jogutódja a JAIK) szervezésében. A fotók, melyek a PASz számára készültek, most először kerülnek publikálásra. A 2004-es fellépés volt a Republic első és – az eredeti felállásban – utolsó pozsonyi koncertje.
